subogero.com

(c) danti

Párszor nekifutottam már a témának, de eddig még egyszer sem sikerült hitelesen visszaadnom az érzést… de most eljön az igazság pillanata. A sikertelenség egyik oka az hogy egy országútis szemével néztem a dolgot, és nem tudtam hatalmas számokról beszámolni. Eddig.

Viszont, kaptam karácsonyra egy pulzusmérő órát. Régóta akartam egyet.

De miért is jó a spinning? Hát mer jók a csajok Ez persze nem mindig igaz, szerencsére az edző mindig jelen van, ezzel nagyot emel a szépségátlagon. A helyzet az, hogy az igazán kemény órákra már nem jönnek az aerobik cicák, de vajon miért?

Álljanak itt példaként a pénteki, 2,5 órásnak meghirdetett spiningen mért adatok: (sajna nem tekertünk ennyit, de akkor és ott, még én is örültem, hogy végre vége)
- Training Zeit: 2:04:41
- Mittlere HF: 162
- Maximale HF: 185
- Kcal: 2328 (kettőezer-háromszázhuszonnyolc)
- in HF Zone: 1:10:34 ( 57% )
- HF Zone: 161-189 ( 85-100% )

Szerencsére - vagy nem - bennem pont volt még ennyi szabad energia, de nem több! Annyi erőm még épp maradt, hogy tusolás után hazajöjjek és egyek. Aztán éjjel komolyan fontolóra vettem, hogy lerágom Viki egyik kezét. Reggel kicsit korábban keltünk, mert már ő sem tudott aludni a gyomorkorgásom miatt! Reggel óta eszek. Kisebb megszakításokkal, de folyamatosan (18:59).

A “családi” orvosom - Dr. Viki, akitől az órát kaptam - nem különösebben boldog az edzés adatainak visszanézésekor. Engem viszont feldob. Persze nem a legjobbkor jött a versenyformám, de majd igyekszem kitartani tavaszig…

(c) Psychlist

Több mint egy hónap várakozás után végre megjött a Poison Opium cyclocross bringám.
Elég volt a téli punnyadásból és hízásból. Az oké hogy az előző szezonban 18 napot csúsztam, de kellett valami, ami a bringázásra is motivál. Egy bringa!

Télen országútizni kicsit rázós, pontosabban sikamlós. Valamikor szeptemberben elcsúsztam egy hajtűben és egy hónapig fájt a vállam. És akkor még száraz volt az út. Szóval kellett valami, amivel tudok télen a városban járni.  De miért kell ahhoz ilyen gép, teszi fel a kérdést a kedves olvasó.

A választ a városban járás Psychlisti értelmezése adja meg: mászás a Mártonhegyi út 20%-os szakaszain, sprintelés az lámpák között, autók előzése és a sebességkorlátozás rendszeres túllépése. Én kérek elnézést, de ez nem megy egy 20 éves lepukkant montival, de egy csilivili új montival sem. Ehhez országúti kell: mély kormány, rövid áttétel meg nagyon hosszú áttétel. És mindez télen vastag gumival: Cyclocross!

Van azonban pár kevésbé triviális szempont: a fékek és a gumik.

Országúti fékek kizárva, mert nem fér el bennük a gumi. Egészen a közelmúltig kizárólag a felülről húzós cantilevert használták. Borzasztó fékhatás és beremegő villák, ha a teszteknek hinni lehet. Viszont pár éve elkezdtek tárcsafékezni. Van már direkt az országúti fékváltókaroknak megfelelő áttételű bowdenes féknyereg is. Az ár: hosszabb bowdenek, megerősített villák, erősebb első küllőzés, több súly. Meg hát fogalmam sincs, hogyan kell karbantartani. De végül ez nyert.

Pár éve olvastam egy cikket, hogy megjelentek a cyclocross szingók. Állítólag 2 bar  nyomással lehet velük járni, mert nincs felütésveszély. A kis nyomás jót tesz a tapadásnak, sőt a gördülési ellenállásnak is, különösen terepen. Csak hát fogalmam sincs, hogyan kell karbantartani. Ezt mintha már hallottam volna az előbb. Mindegy, be kell vállalni ezt is.

De hogy honnan vegyem? Előkapartam néhány régi Tour magazint, rögtön találtam is egy tárcsafékes szingós Poisont, amiről ódákat zengtek. Ez egy elég olcsó német cég, csak az interneten árulnak. Pláne egy haveromnak innen rendeltünk egy országútit pár éve, ami elég jól bevált. Ránéztem az oldalukra, és tényleg olcsó. És naná, hogy van tárcsafékes kivitel. És ami igazán szép, minden alkatrész kisebb nagyobb felárral módosítható. Például lehet szingós kereket rendelni. Kértem egy alu vázat, egy szuperlapos Fizik Antares nyerget, meg egy zero-setback FSA nyeregszárat, kosár, katt, mehet.

És tegnap végre megjött.  Volt még kis vesződés a kínai gyártmányú BTwin montis cipő beszakadó stoplirögzítő menetével, de a Dekában, becsületükre legyen mondva, azonnal visszaadták a pénzt és még egy olcsóbb és sokkal jobb Shimano cipőt is találtam. És ma délután végre Antaresbe pattantam. Első benyomások: Az Antares jó. Nem is olyan szar a montis pedál, mint gondoltam. Kicsit surlódnak a tárcsák, de nem fogják meg a biciklit. És viccesek a széles puha gumik. Az országútival már tabunak számító apró gödröket meg sem érzik. A legújabb Ultegra nagy bumszli fogói nem kényelmetlenek, keményebben pattannak a váltókarok, az első váltó fenomenális. Hátul továbbra is egyesével kell lefelé shimanózni, és már fölfelé is csak kettesével lehet. Szóval még shimanósabb lett.

János-hegy. Gurulás. Fékezés. Nagyon fincsik és pontosan adagolhatók az Avid BB7 Road fékek. És a lyuggatott tárcsáknak nagyon kellemes finoman berregő hangjuk van. A libegőnél irány az erdő!  A 32 mm-es világbajnok Challenge Grifo szingók nem csúszkálnak, nem ütnek, nem mennek tönkre, csak szép puhán siklanak az avaron és a köveken. És az aszfalton sincs ám nagy gördülési ellenállás vagy ilyesmi. Az Eötvös úton ugyanúgy belecsúszok a 60-ba, mint a Canyonnal. Ez egészen zseniális. Aktív télnek nézek elébe.

(c) Psychlist

A címben szereplő gyönyörűen csengő olasz szó lebarnulást jelent. Kerékpárosok esetében pedig a vakítóan fehér bőr trikó és -nadrág elvesztését. A helyszín Kelet-Isztria, majd a Garda tó.

Szeptember elseje, Mosĉenicka Draga. A szakadó dió nagyságú jégeső elől egy hatalmas fenyő alá menekítem az autót. Nem jók a kilátások az abbronzaturára. Szerencsére egy óra múlva már süt a nap, és hamarosan a tengerfeneket bámulva békatalpak segítségével melegítek a másnapi tekerésre.

El is jön a másnap reggel, ami ugye akkor már aznap, értik ugye? 6:45-kor indulok meg a parton észak felé. Kraj, Medveja, Lovran, Iĉići. Enyhén hullámzó terep, jobbkézre a napfelkeltében csillogó Adria. Balkanyar, és indul a mászás az 1400 m magas Uĉka csúcsa felé. Az út középső szakasza rallye gyorsasági szakasz, piros-fehér szegélykövekkel és gumikkal, végig erdős, kilátás nincs. Valahol 1000 m fölött balkanyar egy szervizútra, ami a csúcsra vezet. Egyre több kőtörmelék az úton. Kissé megkészülve támasztom le a bringát a katonai radarállomás kerítéséhez. Innen kb. 100 méter a kilátó. Ez oda-vissza majdnem fele annyi ideig tart, mint a mászás. Hogy miért? Mert az ösvény agresszív mészkő törmelékkel van kirakva. Ezt a stoplik kímélése céljából zokniban teszem meg, hát azért. A kilátás viszont lélegzetelállító.

Lefelé ismét meggyűlik a bajom az agresszív mészkőtörmelékkel. Kb 1 km után hátsó defekt. Szerencsére van nálam pótbelső. Kezdem fújni az új gumit, de semmi. A pótbelső is lyukas.

Itt hívnám fel bajtársaim figyelmét az extrém súlycsökkentés árnyoldalaira. A Conti Supersonic belső hiába 50g, ha mind a szállítástól, mind a szereléstől szétszakad. Sokkal jobban járunk a 70g súlyú Michelin Aircomp Ultra Light tömlővel, amit a Dekában is árulnak.

De térjünk vissza az Uĉka halálzónájában kibontakozó drámára. Hátsó kerék nincs. Telefonos segítségkérés térerő híján nincs. Ebben a szívszorító pillanatban érkezik alulról őrangyalom, aki magát német anyanyelvű bringásnak álcázza. Kilétét csak a CANYON Ultimate AL drótszamár leplezi le. Átnyújt nekem egy belsőt, majd távozik a menny felé. A CO2 patronos pumpával egy másodperc alatt felfújom a gumit, majd kezdődik az eszement gurulás.

Két nappal később a reggeli pörgetés célja Lovranska Draga a hegyoldalban, kb 600 méter magasan. mélyen alattam Medveja, felettem az Uĉka csúcsa. Ennyit a bringázásról, az idő nagyobb részében a már említett abbronzatura folyik. Amikor persze nem a csőrös csukákkal úszkálok a sós vízben.

Hétfőn irány Malcesine a Garda tónál. Útközben beugrunk Triesztbe egy kávéra. Trieszt nem a megszokott kicsit koszos adriai kikötőváros. Trieszt egy igazán fenséges birodalmi hangulatú adriai kikötőváros.

A nemrég beszerzett Renault Twingo RS is most  vizsgázik először kerékpárszállításból, bár a hátul lógó rakomány nagyobb része maga a Thule keret, a német-tajvani koprodukcióban készült szén alapú CANYON vázszerkezetet máig vizsgálják a CERN-ben, mert a gravitációt még gyengébbnek mutatja az elektrogyenge- és erős kölcsönhatásokhoz képest, mint ahogy azt eddig gondolták.

Malcesine, Lago di Garda, sokk: a bajor iskolai szünet még tart, minden tele van németekkel. Hosszas keresgélés után ráakadunk Monica panziójára Assenza határában. Parti épület, kilátás a tóra, saját strand. Saját étterem! Kardhal!

Felkelés után a legeslegelső program mindig úszás. Reggeli után pedig irány a Monte Baldo, gyalog. 1700 m lépcsőzés. A kilátás mindenért kárpótol.

Hazafelé a Twingo RS betéved a Dolomitokba, és hamarosan a Passo Giau hajtűiben feszegeti a tapadás határait. Nem rossz…

(c)Rouleur

Augusztus végén a fenyőerdők illatára vágyva célba vettük a jól bevált csehországi célpontot, Herolticét, amely nemcsak azért űberelhetetlen, mert viszonylag közel van és botrányosan olcsó, hanem mert elhelyezkedése lehetővé teszi, hogy több környező hegységbe irányuló kerékpártúra kiindulópontja legyen. Elérhető innen a festői Orlické hory (Sas hegy), a Kralecky Sneznik (Királyi Havas) és a Jesenik hegység legmagasabb pontja a Práded (Öregapa) is. A Prádedre visz egyébként Csehország legmagasabb aszfaltozott útja (1495m), bár a csúcs mintegy 100 km-re van a szállástól.

A laktató reggeli után Krisztián (asztalos) előkap egy Brutal Blade feliratú fekete üvegből egy kétes eredetű és hatóanyag tartalmú, nagy, baljós, fekete kapszulát, majd mohón befalja. Innentől kezdve nem tudja levakarni magáról a Brutal Blade Boy ragadványnevet. Stílusához híven mez nélkül(!), aláöltözetben és kukásmellényben jön, a lépcsőházban hangos csörömpöléssel dönti fel a többiek bringáit, jelezve, hogy kész a menésre. Öt perc múlva látványosan bizonyítja, hogy ugyan jó telefon a Motodefy, de sajnos nem tolerálja, ha keresztülhajtanak rajta kerékpárral, miután a vasúti átjáróban kiesett Szabi kormánykonzoljából. Szerencsére van papír térképünk is. Blade-nél sajátosan működik a Pavlov kutyái reflex: valahányszor megcsörren Krisztián (fuvaros) telefonja, Blade pedálfordulata és sebessége másfélszesére nő. És Krisztián elég sokat telefonál. Az első másfél órában csak lobogunk Blade mögött, őrült versenytempóban nyomja. Telik-múlik az idő, folyik az anyagcsere, aztán 50 kili után látjuk, hogy Blade csak hátul kóvályog, majd tétován leszakad.

Másnap ugyanez a műsor, Blade betol egy kapszulát reggelire, majd ing-gatya az első ötven kilométeren. Délben egy komolyabb mászásnál már pokolian szenved, kikészül, majd él alkotmányos jogával: leszakad. Hiába próbálunk finoman érvelni az erő beosztása, a fokozatos bemelegítés és hasonlók mellett, harmadnap reggel megint megkapjuk a borzalmas fájdalom adagot. Aztán délután újra várhatunk Blade-re, minden útelágazásnál.
A királyetapon a Práded lábánál már káromkodik, szentségel, hogy ő abbahagyja a bringázást, eladja az egész bringát a fenébe. Tömören tudtára adom érdeklődésemet bringájának bizonyos alkatrészei iránt, majd leváltok, ki a nyeregből, és sprint felfelé a 12%-on. Ahogy nő a távolság köztünk, csökken Blade alkatrészeinek ára, amikor felzárkózik, nő az árfolyam. A csúcson, mikor felér, látom, hogy a megfelelő lelkiállapotba került egy adásvételi tranzakció lebonyolításához. Este félholtan egymás tenyerébe csapunk, gazdát cserél a szett és a karbon kerekek is. (Részletesebben erről a „Hogyan jussunk kedvezőn Superrecord-hoz” módszertani értekezésben (Akadémiai Kiadó 2011.))

Igenis értékteremtő tevékenység a kereskedelem, segít olyan elrendezésbe helyezni a dolgokat, ahol nagyobb a hasznosságuk.
A hazautazás utáni hétvégén Blade már egy 12 és fél kilós Cube-al jelenik meg, amellyel szerinte nem ciki leszakadni.

<Psychlist>

Röviden összefoglalnám a közelmúlt eseményeit. Tavaly ősszel elmúltam 40. Aztán múlt hétfőn céges úton voltam Stuttgart környékén. Kedden reggel hazafelé út közben az ulmi pályaudvarnál pedig véletlenül összefutottam Cavvel.

Itt kezdődött az igazi bonyodalom. Teljesen eltévedtünk a téridő-kontinuumban. Egyszer csak ükapám svájci szülőfalujában, Muttenben találtuk magunkat.  Utána még jobban elvesztünk és Livignóban pottyantunk ki egy féreglyukból. A dolog igazán sokkoló aspektusa, hogy dél lévén minden zárva volt. Csorgó nyállal és félig üres tankkal hagytuk el az olcsó szénhidrogén európai fővárosát.

Bormióba érkezve ért minket az igazi meglepetés: a csomagtartóban ráakadtunk Cav Lampre színekben pompázó (egyes filozófiai iskolák szerint a Lampre nem szín) Fondriestjére és a szeretett piszkosfehér (gyárilag tisztafehér) Canyonra.

Már itt megmutatkozott az érett kerékpáros legfontosabb erénye: nem hagyja magát az eseményektől sodortatni, hanem magához ragadja a kezdeményezést.

Passo Gavia 2650 m

Még aznap délután bemelegítésként. Igazán kellemes volt. Cav nagyot fejlődött, lefelé csak egy visszapillantó tükröt talált el, a szalagkorlátok ezúttal épen maradtak.

Az érett kerékpáros nem riad vissza a modern technika használatától. Mindig van a zsebében Linux-kernel, amely az okostelefon hardverét absztrahálva lehetővé teszi azon GPS-követő alkalmazás futtatását.* Az eredmény: 64.4 km és 1658 m szintkülönbség.

Kerékpáros Alkoholcsempészet

Az érett kerékpáros összeköti a kellemest a hasznossal. Akkor is ha csak Utólag Jó.

A kellemes:  szerdán Livigno oda vissza kerékpáron.
A hasznos: hátizsák(!), a visszafelé úton megrakva whisky-vel és calvados-szal.

És hogy miért csak Utólag Jó? A Foscagno fölfelé még csak-csak, de gurulás közben már zuhogott. A Livignóból való visszaindulás közben még szintén.

A statisztika: 88.5 km, 2060 m szint, 3 liter alkohol, rengeteg víz. Epic Ride…

Pihenőnap

Csütörtökön  esett. Aztán zuhogott kicsit, majd elállt, majd szemerkélt, majd zuhogott. És az eső is esett. Egy biztos, Alta Valtellina idén nem tartozik az aszályos helyek közé.

Az érett kerékpáros testedzés híján elméjét pallérozza. A felhasznált technológia változatos, a pallérozás azonban egy és oszthatatlan. Cav a Kindle-jén olvasott valami Teriprecsetet, én pedig végre befejeztem Sir Winston Churchilltől a Savrolát. Örömmel jelentem, hogy a jó öreg papír él és virul.

A Nagy Stelvio Kör

Erre a nagy dobásra készültünk igazából.  Annyira, hogy szabadságunk ellenére bevállaltunk egy 06:30-as kelést, az azt követő hatalmas de nyögvenyelős reggelit, és egy korai cappuccio-t. 08:27-kor már vígan (konkrétan fázva és álmosan) gurultunk kifelé a kempingből.

Hogy miért a nagy sietség? A Nagy Stelvio Kör miatt. Az tervezett útvonal mély- és csúcspontjai: Bormio (1130m), Passo Foscagno (2291m), Livigno (1800m), onnan az alagúton át Svájcba, Pass dal Fuorn (Ofenpass, 2150m), Prato (900m), Passo Stelvio (2760m), Bormio (1130m).

Röviden: sikerült.

Bővebben: az eddig használt sznob-cinikus-tudálékos stílusom sajnos teljesen alkalmatlan e nap leírására, ezért most áttérek a szuperlatívuszos-nyálas-giccsesre.

Csodálatos idő volt. A Foscagno hágó környékét még sosem láttam ilyen gyönyörű reggeli fényben. Nagyon jól esett a laza pörgetős tekerés. Hab a tortán, hogy az eleinte erősebbnek tűnő holland négyest is csúnyán ledobtam a hágó környékén. Mentségükre legyen mondva, hogy a németek ellopták a bringáikat (akinek van füle a hallásra, hallja).

A Pass dal Fuorn (Ofenpass) környéke leírhatatlanul szép volt. A hágó keleti oldalának hihetetlen kanyarkombinációit autó- és motorbuziknak is sok szeretettel ajánlom. Pratóba az élénk hátszél szárnyán érkeztünk, ahol a Nagy Stelvio Kört csináló kerekesek kedvéért épült egész nap nyitva tartó pizzázó várt minket.

Az emésztést szolgáló rövid pihenő után, valamivel fél négy előtt vágtunk neki  a Stelviónak. Hangsúlyoznám, hogy nincs olyan, hogy felmegyek a Stelvióra vagy megmászom a Stelviót. Nem: a hatalmas és rettenetes Stelvio kegyesen megengedi, hogy apró lények a vicces kis járgányaikkal a 48 hajtűkanyar után némileg kikészülve belépést nyerjenek a hágó 2760 m magas szentélyébe.

A 24-es kanyarnál megint sírógörcsöt kaptam, amikor megláttam  a csúcsot. A mászás kicsit fájt, mint mindig, de meglepő módon sikerült megállás nélkül 2:22-es idővel felérkezni. Cav is pihenő nélkül feljött.

Az időjárás igazán csodálatos volt. Napsütés, szakadozott felhőzet, enyhe szellő, fent kicsit csípős levegő. Felfelé ideális, Bormio felé gurulva beöltözős.

A nap statisztikája: 160 km, 4000 m szint. Nem egy Marmotte, de én még életemben nem csináltam ilyen kemény túrát.

Az Érett Kerékpáros Számokban

És most rátérnék ez érett kerékpáros igazi ismérvére, amelyet talán két pozitív egész szám jellemez a legjobban: 34 és 28.

Tudjuk, hogy Fausto Coppi 1953-ban a Giro utolsó napján itt a Stelvión támadott és vette át a rózsaszín trikót. Tudjuk, hogy 48-18-as áttétellel tette ezt.

De az érett kerékpáros azt is tudja, hogy ő nem Fausto Coppi. Nem próbál meg 39-23-akkal villogni a haverok előtt. Hanem bölcsen és jó előre beszerzi a 34-50-es kompakt hajtóművet és a 11-28-as hegyi sort.

Én is mentem már fel 39-23-mal. Csak azt nem tudom, minek. A rövidebb gyorsabb.

* Az okostelefon egy víz- és ütésálló MotoDefy, rajta Linux 2.6.29,  Android 2.1,
és a nagyrészt zseniális OruxMaps GPS követő, amely a képernyőkön is látható.

<Rouleur>

Azt már taglaltuk, hogy az országúti kerékpár igencsak kényelmetlen szerkezet, és a maratoni versenytávokon legjobb mihamarabb túl lenni. Valószinűleg ez járhatott csapattársam, Borbély Attila (alias: Bádog) fejében is, amikor az első komolyabb dimb-dombon megreccsentette a Bakony 200 teljes mezőnyét. Mindenki leszakadt (én is), ám egy rövid sík szakaszon egy ifjú titánnal hamar sikerült felzárkózni, de ehhez jóval ötven felett kellett közlekedni. Az ideiglenesen verbuválódott peloton tagjai sorra elhalványodtak, kipukkantak. A sikeres menéshez nagyban hozzájárult Tibi (Ti-bike) által Bádognak kölcsönadott százezer forintos Polar óra is, ami a pedálfordulaton kívül semit sem mutatott, így számszakilag nem volt tisztában azzal, hogy milyen irdatlan tempót diktál, és esetleg nem ártana kicsit visszavenni. Úgyhogy ebben a konzisztensen gyilkos tempóban ketten vágtattunk át a vörösiszapos övezeten, a sümegi izzó katlanon, a Tapolca előtti erdőségeken és a Művészetek Völgyén. Volt olyan ellenőrzőpont, ahol meglepett arccal érkeztünkkor helyezték ki a pecsétet. Megvallom, az utolsó 20-30 kili nem kifejezetten esett jól. A szökevény-vonat célbaérésekor a 6:25-ös időeredményt hangos felhördülés fogadta. A célban jó órát vártunk arra, hogy megtudjuk kit köszönthetünk a dobogó harmadik fokán, de ez végülis nem sikerült, mert miután bezsebeltük a győztesenk járó küllőprizma-készletet, az esti futóedzésre hivatkozva hazaindultunk..

Voltál februárban Kanári szigeteken edzeni? Canyon hasít?

Más: azt sem tudom mi az emailed, úgyhogy itt írok. Elolvastam a tavalyi Giro bejegyzést, és hülyére röhögtem magam. Ezek nagyrészt a te poénjaid.

Giro idén?

(c) danti

Igazi magyar találmány, vagány meg minden.

http://kerekagy.blog.hu/2010/09/21/ledobja_lancait_a_magyar_stringbike

De hogy nem tudtak ebben a gyárban egy olyan kereket fűzni amiben se nyolcas, se tojás sincs, az hihetetlen.

(c) danti

Kár, hogy nem voltatok ott, mert nagyon jó kis verseny volt. Voltak akik egymással küzdtek, voltunk akik magunkkal.

Jó időnk volt, kissé párás, de nem túl meleg borús vasárnap, némi oldalszéllel. A táv 18 km 800 m szinttel, szigorú monoton emelkedő. Persze nem szigorú mert valahol, asszem a bobpálya után, van benne egy teknő, ahol sikerült 44.6-et kipörgetnem, amivel kb. 20 hőst sikerült ledobnom.Mindezek ellenére azért nem én értem fel elsőnek, de legalább sikerült végig Bob mögött haladnom

Igazából a rajtnál láttam utoljára.Már az elején, a Mátrafüredre vezető 4%-os rész kilométeresre nyújtotta a mezőnyt, amit a sástói 6%-os teljesen szétdarabolt.

Én a Kékesre vezető kanyar után ragadtam be. Beváltottam a 39:23-at, amit nem szoktam, és ezt sajna csak az utolsó kilométeren belül sikerült elváltani. Valahogy megültem, nem volt kedvem harcolni, a padkán vánszorogtam. Aztán az 55. perc körül éreztem, hogy nagyon ciki lenne 5 másodperccel  lecsúszni az egy óráról, ezért az egyenes végén elkezdtem tekerni. Az eredmény a “nem őszinte mosolyom” és 59:48.

Gratula Bobnak, aki előkelő 23-ik helyezést ért el, 48:27-es idővel. Gratula magamnak, mert csak bő 11 percet kaptam tőle így 120-ik lettem. Nagyobb baj, hogy nem nyertem ProRace2-t a tombolán!

Szeptember 4-én Mátra-kör. Gyertek el!

Avec que si, avec que la,
avec que la marmotte.
Avec que si, avec que la,
avec que la marmotte.
(L.v Beethoven/J.W. Goethe)
 
(c) Rouleur 
 A ‘La Marmotte’ a világ egyik legnehezebb amatőr kerékpárversenye, közel 200km távval és 5000m szinttel.
 A Bourg d’ Osians-i kerékpárbolt előterében, a Tour aktuális etapjának nézése közben veti fel Monsigneur Botanque (Bóta) a képtelen ötletet, miszerint: Menjünk végig a Marmotte útvonalán! Mikor? Holnap.

   A jó későre tervezett indulásra még rájön bő egyórás késés, mire megjelenik a csapat minden tagja. Az első hágónak olyan tempóban esnek neki, mintha egy rövidtávú verseny lenne. A többség számára az is, a Glandon hágó tetejéről (1924m) visszafordulnak, csak egy 4 fős kemény mag vág neki a hosszú távnak: Monsigneur Botanque (Bóta), Monsigneur Neige (Havas), Karesz (a gyulai vaddisznó, aki a Top maraton sorozat dobogójának környékéről lehet ismerős) és jómagam: Rouleur. Monsigneur Neige az első mászás során kifejti, hogy ő tegnap vezetett 1300 kilométert, egy éve kezdett kerékpározni és nem tudja meddig tart ez az egész, de már nagyon ki van készülve. Kijelentéseinek a vízszintes kaszáló mozdulataival igyekszik nyomatékot adni, ahogy tetőtől talpig hófehér Castelliben ráncigálja 6 kilós Cervelóját, de ezzel csupán azt sikerül bebizonyítania, hogy egy ilyen géppel lehet akár hebrencs módon is kerékpározni, azt is megbocsátja. Már eleve gyanús, amikor a másnapi Tour befutó helyszíne, a St. Michel de Maurienne előtti sík szakaszon éles karbon hang kiséretében bepörgeti 303-masait és meglép. További gyanús  elem, hogy ilyen lábakat nem lehet egy év alatt növeszteni és pár nap múlva az is kiderül, hogy már 12 éves korában az Andokban edzett, ja, és ezen a héten már tekert 650 km-t.  Monsigneur Botanque utánna ered, Karesz eléhezik, ígyhát a városban tolunk egy ‘Jambon’-os szendvicset és egy kólát. A Col ‘d Télégraphe (1566m) tetejéről végül nem írjuk meg az “S.O.S.” tartalmú telegráfunkat, inkább iszunk még egyet és megyünk tovább. Ekkor a tehetséges Monsigneur Botanque ragadtatja magát egy elhamarkodott “srácok, rám ne is várjatok” kijelentésre, majd kisvártatva az ismét meglépett Neige után ered. Tényleg nem kell rá várni.

Az utolsó dombocskát, a 2645m magas Col ‘d Galibiert egy sokismeretlenes egyenlet lassú kisakkozásával oldom meg. A változók pl: müzliszelet, víz, oxigén, zselé, erőtartalék az izomban, hajtűkanyarok száma, függőleges méterek, szél. A Lautaret hágó (2057m) tetején Karesz megvár, együtt zuhanunk egy óriásit Bourg ‘d Osians-ig. A száguldásból kb. nettó 3 km alagút. Mivel Az Alpe d’ Huez-i 21 hajtűkanyart már előző nap abszolváltuk, ehhez most “nincs kedvünk”. Jön a végső mászás Venosc-ig, a szálláshelyig, csak hogy meglegyen a 4500m szintemelkedés aznapra.
Ezen már nagyon nagyon gyorsan szeretnék túl lenni…